Emberként tudjuk, hogy az ásítás „ragályos”: ha valaki elkezd ásítani, a környezetében lévők is hamarosan ásításba fognak. Hasonlóan hat a fajtársak ásítása egyes majmokra vagy papagájokra. Az ásítással valószínűleg felturbózzuk a véráramlást az agy felé, ezzel éberebbé válunk, de például hűtjük is az agyunkat (az az évszázadok óta elterjedt nézet, miszerint akkor ásítunk, ha kevés az agyunkban az oxigén, már megdőlt). Alapvetően azonban máig rejtély, hogy pontosan mi is ennek az állatvilágban rendkívül elterjedt viselkedésnek a titka.
Egy nemrégiben, a Kruger Nemzeti Parkban élő oroszlánokkal végzett vizsgálat azonban érdekes összefüggést talált. A Pisai Egyetem kutatóinak köszönhetően nemcsak az derült ki, hogy az oroszlánoknál is ragályos az ásítás (falkatársa ásítását látva egy adott oroszlán 3 percen belül maga 139-szer nagyobb eséllyel ásított, mint akkor, ha nem látott senkit se ásítani), hanem az is, hogy más mozdulatokban is sokkal nagyobb eséllyel kezdték utánozni a társukat azok az oroszlánok, amelyek elkapták az ásítást. A valóságban úgy képzeljük el ezt, hogy egyik állat ásít, ezt követi a másik, a harmadik, stb. ásítása, majd, ha az elsőként ásító feláll és lépkedni kezd, a többiek, akik vele ásítottak, ebben, vagy másféle tevékenységében is követik.
A kutatók szerint az oroszlánoknál a falka kohéziós erejét növeli az ásítás és az ezt követő szinkronizált tevékenység, így jobban össze tudják hangolni a tevékenységüket, ez pedig a sikeres vadászathoz és a közös utódneveléshez elengedhetetlen. Könnyen lehet, hogy az ásítás ragályos voltának mindazoknál a fajoknál evolúciós jelentősége van, amelyek szorosabb társas viszonyban élnek.
Forrás: ng.hu
Kiemelt kép: pexels
