Az örökmozgó, szürkés színezetű barátposzáta, régies nevén barátka, legtöbbször a sűrű bokrosokban és az ágak között bujkál, jelenlétét csak ideges csettegése vagy feltűnően hangos éneke árulja el. Vonuló madár, márciusban érkezik haza, egy részük viszont át is telelhet – emlékeztet minket a kedves kis madárra a Magyar Nemzeti Parkok közösségi oldalán.
Mint írják, a csaknem veréb méretű barátka a legszebb hangú madaraink közé tartozik, a fészkelési időszakban szinte egész nap trillázik, sőt már napkelte előtt fél órával „beénekel” csöpp kis művészünk. Éneke két jól elkülönített részre osztható: az első fele egy halkabb, úgynevezett „bokorének”, mely utánzásokkal tarkított, rendszertelen csacsogás, ami végül egy túláradó felütéssel, magas fuvolázással végződik.
Gyakori madár, a gazdag aljnövényzetű ártéri erdők, parkok és nagyobb kertek visszhangoznak leginkább a barátka csengő dallamaitól. Területfoglaláskor a fekete sapkás hímek egy általuk barkácsolt fészekkezdeményben, a füttyfészekben énekelve csábítják magukhoz a rozsdabarna fejtetejű tojókat. Ha a látvány és a varázslatos hangsorok is elnyerik a leendő házastárs tetszését, akkor rendszerint együtt fejezik be az építkezést.
Alacsonyan épített, laza szerkezetű, száraz növényi szálakból épített fészke könnyen felismerhető. Évente általában egy vagy két alkalommal nevel fiókákat: a többnyire öt, mindig éhesen tátogó csőrükbe lepkehernyókat, különféle rovarokat hord. Az őszi vonulás előtt – augusztusban – már a fiatalok is próbálgatják énektudásukat, például az árokszéli bodzásokban, az édes tányérokon táplálkozva.
„Kirándulásaink során álljunk meg egy kis időre, és figyeljünk az ezerhangú madárkórusra, hogy a legszebb dallamokkal feltöltődve folytathassuk aztán utunkat.”
