Az állatok a háziasítás kezdete óta segítik az embereket, bizonyos területeken pedig még napjainkban is alkalmaznak vadállatokat – gondoljunk csak a delfinek képességeire. Hogy ez mennyire jó vagy rossz, az nem ennek az írásnak a tárgya. Jack, a medvepávián esete mégis különleges.
A dél-afrikai James Edwin Wide gyakran ugrált vasúti kocsik között, ezért kapta a Jumper (Ugráló) becenevet. Egy nap azonban baleset érte, az esés miatt mindkét lábát elvesztette. A Fokváros-Port Elizabeth-i vasúti szolgálatnál jelzőőrként dolgozó férfi 1881-ben egyszer egy piacon valami egészen különlegeset látott: egy szekeret hajtó páviánt. Wide megvásárolta a példányt, és elnevezte Jacknek.
A férfi először azt szerette volna, hogy a majom egy kis kocsival szállítsa őt az otthona és a munkahelye között, Jack ugyanakkor hamar elkezdett a háztartásban is segíteni: sepregetett, kivitte a szemetet.
A pávián igazán a vasúti munkában nyújtott kimagasló teljesítményt.
Az uitenhage-i vasútállomáson sípszóval figyelmeztették az őrt a váltásra, az állat pedig eltanulta a jelzéseket. Jack később maga is elkezdte kezelni a karokat. Wide-nak egy idő után már nem is kellett dolgoznia, némi tanítás után a pávián magától váltott.
Egy napon egy aggódó utas is felfigyelt a majomra, majd értesítette a vasúttársaságot. Az állatot azonban nem rúgták ki, ehelyett vizsgálatba kezdtek, a tesztek után pedig megállapították, hogy Jack tökéletesen el tudja látni feladatát.
„Nagyon megható volt látni a gazdája iránti szeretetét” – írta George B. Howe vasúti felügyelő, aki 1890 környékén látogatta meg Wide-ékat.
„Ahogy közeledtem, mindketten a kocsin ültek. A pávián egyik karja gazdája nyaka körül volt, a másikkal pedig Wide arcát simogatta”
– emlékezett vissza.
Jack állítólag még hivatalos alkalmazotti számot is kapott, fizetésként napi 20 centet, hetente pedig fél üveg sört zsebelhetett be. A különleges pávián 1890-ben, tuberkulózisban pusztult el, kilenc év vasúti pályafutása alatt egyszer sem hibázott.
(ViaZs)
