Egyes sáskák „hosszútávfutók”, akár folyamatosan tíz órán át is lebegtetik a szárnyaikat, míg mások nagyon gyorsak, de hamar kifulladnak – ezt állapította meg egy új kínai tanulmány, amely szerint a sáskák nem születnek sprinternek vagy maratonistának, ez azon múlik, hogy mekkora családban nőnek fel.
A Kínai Tudományos Akadémia kutatói a vándorló és a magányos sáskák repülési képességét tanulmányozva megállapították, hogy
-
a társaságban töltött „gyermekkor” készíti fel a sáskákat a nagy távolságra történő, de viszonylag lassú repülésre
-
a magányosan élők viszont a sprintelésben jók, de hiányzik belőlük az állóképesség.
A kutatók szerint a magányos sáskák egész életük során azzal vannak elfoglalva, hogy társat találjanak és elmeneküljenek a ragadozók elől, és nem kell vándorolniuk. Ezért repülési izomzatuk olyan anyagcseréhez alkalmazkodik, amely gyorsan táplál és több reaktív oxigénfajtát (ROF) termel. Ez azonban korlátozza őket abban, hogy messzire repüljenek.
![](https://zoozoo.hu/wp-content/uploads/2020/06/sáskák-India.jpg)
Ezzel szemben egy népes, versengő csoportban a sáskáknak hosszú utat kell megtenniük, hogy elegendő táplálékot és jó ívóhelyet találjanak, ezért az anyagcseréjük az állóképességért cserébe csökkenti a sprintképességet.
A vándorló sáskák egy generáció alatt több mint kétezer kilométert tudnak rajokban repülni.
– mondta Kang Lö, a kutatásban résztvevő egyik tudós.
A sebesség és a fenntarthatóság közötti kompromisszum gyorsan átformálható a kártevő populációsűrűségétől függően – mutattak rá a kutatók.
A tanulmány szerint a sáskák repülési stratégiája rugalmasan reagál a túlélési stresszre, ami új adalék a faj adaptív viselkedésével kapcsolatban.
MTI