Egyes sáskák „hosszútávfutók”, akár folyamatosan tíz órán át is lebegtetik a szárnyaikat, míg mások nagyon gyorsak, de hamar kifulladnak – ezt állapította meg egy új kínai tanulmány, amely szerint a sáskák nem születnek sprinternek vagy maratonistának, ez azon múlik, hogy mekkora családban nőnek fel.
A Kínai Tudományos Akadémia kutatói a vándorló és a magányos sáskák repülési képességét tanulmányozva megállapították, hogy
-
a társaságban töltött „gyermekkor” készíti fel a sáskákat a nagy távolságra történő, de viszonylag lassú repülésre
-
a magányosan élők viszont a sprintelésben jók, de hiányzik belőlük az állóképesség.
A kutatók szerint a magányos sáskák egész életük során azzal vannak elfoglalva, hogy társat találjanak és elmeneküljenek a ragadozók elől, és nem kell vándorolniuk. Ezért repülési izomzatuk olyan anyagcseréhez alkalmazkodik, amely gyorsan táplál és több reaktív oxigénfajtát (ROF) termel. Ez azonban korlátozza őket abban, hogy messzire repüljenek.
Ezzel szemben egy népes, versengő csoportban a sáskáknak hosszú utat kell megtenniük, hogy elegendő táplálékot és jó ívóhelyet találjanak, ezért az anyagcseréjük az állóképességért cserébe csökkenti a sprintképességet.
A vándorló sáskák egy generáció alatt több mint kétezer kilométert tudnak rajokban repülni.
– mondta Kang Lö, a kutatásban résztvevő egyik tudós.
A sebesség és a fenntarthatóság közötti kompromisszum gyorsan átformálható a kártevő populációsűrűségétől függően – mutattak rá a kutatók.
A tanulmány szerint a sáskák repülési stratégiája rugalmasan reagál a túlélési stresszre, ami új adalék a faj adaptív viselkedésével kapcsolatban.
MTI
