A következő mese, egy igaz mese, megtörtént eset alapján, amit a Fehér Holló Vadmentő alapítvány osztott meg közösségi oldalán. A mese tanulsága, pedig az, hogy nincs felesleges élet és felesleges mentés.
Mese a csodáról, akit Izékének hívnak.
Emlékszem, kifelé tartottunk a nyárból, augusztus volt már, mikor egy délután a párommal egy kávézó teraszán fotoszintetizáltunk. Azt hiszem ez a legjobb szó rá, hiszen a belégzés-kilégzés kombináció is rémesen megviselt, annyira fáradtak voltunk. Túl a fiókaszezon javán, elengedtünk huszonsok felcseperedet fiókát, cinegéket, verebet, pintyet, rigót és ki tudja még hány fajt, számolni is sok lenne. Örültünk, hogy végre nem kell óránként etetnünk, nevelnünk valami csupasz, kétes kimenetelű létformát. Ebbe a kis lélegzetvételnyi idillbe csipogott bele a telefonom és mi Petivel rémülten néztünk egymásra.
Egy ismerős lány írt, hogy talált az erdőben egy újszülött kis mókust és tanácsot szeretne kérni, hogyan nevelhetné fel. A kép, amit csatolt, sokkolt. Mutattam is Petinek, aki megfelelő reakcióként megfejelte a kávézó kerti asztalát. Azon ugyanis egy gumicukor méretű és állagú lényecske volt sérülten, sárosan, vérezve és az egész nem volt nagyobb mint a kisujjam legvége.
Áhh..!
Gondoltam mire leírom a hogyantovábbot, már úgysem él. De a lány csak írt, így leborítottam a hatodik kávémat, ahogyan ilyen helyzetben a felest szokás lenne és belekezdtem, hogy elmeséljem…
– Közel sem biztos, hogy ez a Valami (méginkább Valamicske) egy mókus.
– Ha az is, a túlélési esélye kicsivel kevesebb, mint a nulla, hiszen amíg mi itt beszélgetünk, Ő éppen rohamosan veszíti a nemlétező testhőjét.
– Speciális tápszer nélkül belekezdeni sem érdemes. (Ui: ez bizony marha drága szer)
– Üríteni nem tud egyedül, ezért a genitáliás tájékát stimulálni kell, mint egy kiscicának teszi az anyukája.
Hogy átveszem-e? … (Fohász az égre) … Persze, hogy át!
Az esélytelenek nyugalmával dőltem hátra, hiszen úgysem ér el hozzám élve.
Tévedtem.
Egy vattapamacsban érkezett, és ahogy kézbevettem, percekre bénított le a látványa. Ez az áttetsző, pár centis, fején vérző valami, ÉL!
Azonnal nekiláttunk izzítani a sütkérező lámpát (az infra megölte volna), melegedett a tápszer és ketten háromfelé futottunk, hogy ugyan mégis mi fog beleférni ennek az Izének a szájába. Nem mi oldottuk meg ezt sem. Ő. A szájára csepegtetett tejet egyszerűen lenyalogatta. Miután evett, döbbenten tapasztaltuk, hogy irgalmatlan küzdéssel bevonszolja magát a lámpa melege alá és köszönte, Ő jól is volt.
Oké, legalább teli hassal és melegben hal meg – gondoltam, ám ez a gumimaci állatka, akinek hasában éppen áttetszett a beltartalom, sokkal nagyobb küzdő volt, mint mi azt tippeltük.
Kitettem gyorsan az internetre, hátha akad valaki, aki nálunk tapasztaltabb és segíteni tud, hogy ki lehet az ápoltunk. Akkor, azon a szép augusztusi napon, Izéke sztár lett, én pedig megindultam a zombivá válás rögös útján. Több száz rajongót talált és mindenki tippelgette, hogy mókus, egér, pele, patkány lehet vajon, abban azonban mindannyian megegyeztünk, hogy kicsiny életéért egy fillért nem adnánk. Számunkra már mindegy volt, hogy kicsoda Ő. Élt! Bár a barátaink fixen hülyének néztek minket: „Minek? Egy patkányért virrasztani hetekig?”
De mi nem magyarázkodtunk. Tettük a dolgunkat. Óráról órára, grammról grammra küzdötte be magát ez a kis élőlény a világunkba és a szívünkbe. Nem csak szerettem,de tiszteltem is ezért a küzdelemért. Nekünk csak pár hét virrasztás, de Ő mindenét rátette erre az egy lehetőségre és úgy küzdött, mint egy oroszlán. Éppúgy ragaszkodott a kis életéhez, ahogyan ragaszkodsz Te, kedves Meseolvasó, vagy ragaszkodom én a sajátomhoz. 40-50 grammját pár nap alatt megduplázta. Szőrt növesztett és pocakat. Ezzel együtt rengeteg mosolyt és csodálatot is. Bár tényleg dimenziót váltottam a fáradtságtól, Izéke csodaszép nagy pelévé cseperedett. Megcáfolt minden ésszerűséget, minden fizikai törvényt ,és ha Ő él, akkor nekem nincs mitől feladnom, mert ezen a világon bármi megtörténhet! Ma is rém büszke vagyok. Most is, ezekben a percekben is, mikor hallom, hogy mennyire döngeti a helyén a faágakat, amin rohangál fel és alá, mert bizony Izéke, a mai napig is a családom illusztris tagja.
És hogy konklúziót vonjak a mese végén… Mit adott nekem az a pár hét virrasztás?
Rengeteg figyelmet, szeretetet, lelkesítést, amit Tőletek, ismerősimtől kaptam. Sok tapasztalatot, rengeteg beszélgetést és a barátságot, amik ezekből a beszélgetésekből szövődtek. Izéke miatt ismertem meg Alapítványunk elnökeit, a nagy fehér főnököt, akinek a tapasztalata azonnal lenyűgözött: Jockát és a párját, Beát, akikért azt hiszem örökké hálásak leszünk. Velük együtt valami jónak a kezdetét is, jövőképet, ami felé most már együtt tartunk, Ővelük.
Izéke élete a bizonyíték, hogy nincsen felesleges élet és felesleges mentés. Minden és mindenki számít, aki megszületett és egyszer is levegőt vett ezen a világon. Bizonyítja, hogy felelősek vagyunk mindazokért, akik az utunkba kerülnek. Talán csak ez számít. Hogy szerethettünk.
És mi szeretünk. Mindegyiküket. 
Forrás és képek: Fehér Holló Vadmentő alapítvány
