Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni számunkra természetes dolgok kapcsán, hogy ez nem mindenki számára olyan egyszerű, mint mi gondoljuk. Ha egy kutyást megkérdezünk arról, hogy el tudja-e képzelni az életét szőrös négylábú nélkül, biztosan értetlen tekintettel néz majd ránk, körülbelül úgy, mintha a Holdról jöttünk volna. Pedig sokszor nehéz és rögös út vezet egy csillogó szemű, boldog gazdiig. De hogyan lesz valakiből mégis boldog kutyagazdi, úgy, hogy még a kutyaszőrre is allergiás? A választ vendégszerzőnk, Noémi tollából olvashatjátok, saját történetén keresztül.
Olyan távol tartottam magamtól érzelmileg a kisállatokat, amennyire csak tudtam. Allergiás lettem a szőrükre, ez indokot adott arra, hogy egyet se kelljen megsimogatnom, és eszébe se jusson senkinek a közelembe hozni őket. Tudtam jól, hogy képtelen voltam feldolgozni a gyerekkori traumámat, és ez még inkább okot adott arra, hogy a gyerekek közelébe se kerülhet kiskutya, hisz mi lesz akkor, ha meghal.
Aztán az élet máshogyan rendezte. Több héten keresztül sokat beszélgettünk valakivel a kiskutyája haláláról, az érzésekről, miértekről és közben magamban is éreztem minden szónak a hatását. Mire észbe kaptam, minden félelemmel, fájdalommal szembe néztünk a beszélgetéseink kapcsán mindketten, és megszületett egy újfajta érzés, amivel egy ideig nem tudtam mit kezdeni.
Eltelt egy kis idő, az ismerős pedig bemutatta pár hetes apró csodáját, egy fehér hógombócot. Olyan kicsi volt még, hogy csak bemutatni volt szabad. Néztem a kisbabát és amikor a karomba fogva hozzám bújt, valami végérvényesen megváltozott bennem. Öleltem a kiskutyát, aki a legnagyobb bizalommal fúrta bele magát a nyakamba, és olyan szeretetet adott, amit képes voltam elfogadni, befogadni, mindenféle allergiás reakció nélkül.
Hazaértem, leültem a kanapéra, és közöltem, szeretnék egy fehér kiskutyát.
Mondanom sem kell, a sokéves várakozás, kérlelés, amit a kislányaim indítványoztak szüleik felé, azonnali válaszreakcióban nyilvánult meg „Kiskutyánk lesz” felkiáltással.
Ekkor kezdődött a hónapokig tartó őrület. Milyen méretű, szőrű, stílusú, honnan, mikor… Kicsi, szobában tartható, egészséges, okos, tanítható, mozgékony, lehessen vele kirándulni, fehér. Semmit nem tudtunk sem az állatokról, sem az állattartásról. Mindenki olvasott, kutatott, és közben jöttek a gondolatok: olyan lesz, mint egy kisbaba, mindent meg kell neki tanítani, foglalkozni kell vele, be fog pisilni, mindent szétrág, elhurcol és biztosan ugatni fog egész nap. Teljesen elbizonytalanodtam, éreztem nem fog menni, de a gyerekek már nagyon lelkesek voltak, olvasták a jellemzőket, keresték a kiskutyát, nagyon fel voltak dobva a lehetőségtől. Én egyre jobban féltem, hetekig nem aludtam, éjjelente azon gondolkodtam mit is jelent az a felelősség, amivel egy új, eddig teljesen ismeretlen élőlény befogadása jár.
Végső elkeseredésemben kitaláltam a gyerekeknek a szellemkutyát, akit Pom-pomnak neveztünk el. Pár hétig el kellett látniuk Pom-pomot a kiskutyát. A lehető legrosszabb időpontokban bejelentettem, hogy Pom-pom éhes, szomjas, bepisilt, ki kell vinni sétálni, elszökött…. Rengeteget nevettünk a kitalált történeteken, azonban a végére már tényleg nagyon vágytunk a fehér hógombócunkra.
A rengeteg keresgélés is meghozta a gyümölcsét, egy fehér törpe schnauzer lenne leginkább az a fajta, aki jól érezné nálunk magát. No ettől kezdve kutatást indítottunk a kicsi „snacinkért”, mert abban biztos voltam, hogy van valaki, egy újszülött, aki csak ránk vár. Szinte célirányosan egy tenyésztőt üldöztünk, ha lehet mondani a szó szoros értelmében, hiszen reggeltől estig háromszor is hívtuk, de nem vette fel. Biztos rossz a szám, elütöttük, elírtuk, már teljesen kétségbe estünk, amikor este visszahívott…otthon felejtette a telefont. Az egész család csendben fülelte az utolsó szót is, amit a családfővel beszéltek a leendő kiskutyánkról, mert azonnal kiderült ott vár ránk egy újszülött. Óriási szerencsénk volt, minden kisbabának volt már gazdája, azonban volt egy picike a 6.
Innentől kezdve felpörögtek az események. Nem igazán láttunk élőben törpe schnauzert, azonban a kutyapapa, a gazdival meglátogatott minket. Elsőre megvolt az összhang, ahogy meglátott odaszaladt hozzám, felugrott a lábamra és mintha mindig is barátok lettünk volna a legnagyobb természetességgel közlekedett köztünk. Határozottan sétált, mindent körbeszaglászott, de olyannyira tiszteletben tartotta a határokat, hogy nem igazán akartam hinni a szememnek. A gyerekekkel teljesen egy húron pendültek, és a kicsik izgatottan szemlézték, nekünk is lesz egy ilyen kis négylábúnk.
Miután megbeszéltük, hogy pár hét múlva hozhatjuk el a kicsit újabb keresgélés kezdődött. Mit eszik, hányszor, hogyan kell fogadni, milyen helyet készítsünk neki, hogyan szoktatjuk szobatisztaságra, hányszor kell kivinni, hová mehet-hová nem, milyen oltás-hányszor. Szakkönyvek és a tapasztalt tenyésztő szavaira tudtunk hallgatni, és előre felkészülni. A leggyakoribb mondat, ami elhagyta a szánkat a „Mit tettünk…fogalmunk sincs mit vállalunk” volt.
Eljött a nagy nap, nem mertük megmondani a gyerekeknek, hogy a kicsi ma érkezik, ezért tanítás végén árultuk csak el a nagy titkot, majd együtt indult a család a kis Marcipánért.
Volt nagy meglepetés. Az az icike-picike aprócska szőrgombóc, olyan álmosan és törékenyen pihent gazdája kezében, hogy nem mertük megérinteni. Csendesen, halkan beszélve, nehogy megijesszük őt közeledtünk feléje. Először azt sem tudtunk, hogyan vegyük kézbe, hogyan emeljük fel, és hogyan hozzuk el őt a megszokott környezetéből. Úgy bántunk vele, mint a hímes tojással. Óvatosan a hordozóba ültettük, és betettük a gyerekek közé. Teljes nyugalomban figyelte az eseményeket, a vadidegen embereket, akik ki tudja miért, de nagyon nagy szeretettel lesték minden mozdulatát. Új lakásába megérkezve, az ajtó előtt letettük a hordozót, kinyitottuk és vártuk, hogy egyedül bejöjjön új otthonába. Türelmesen, percekig vártunk, csalogattuk, beszéltünk hozzá. A pici nagyon nem tudta mit is kellene csinálnia a teljesen ismeretlen emberek között egy idegen helyen, ám ahogy múlt az idő lassan besétált.
Aznap minden róla szólt. Megmutattuk a helyét, a kennelt, a fekvőhelyét, ami aprócska volt ugyan, de a pici kiskutya még így is elveszett benne. Az első nagy dolog mégis az etetés volt. Előre elkészített finomság, ami az otthonára emlékeztethette. Mind a négyen körbe álltuk ő nekiállt a vacsorájának, és izgatottan figyeltük eszik-e eleget, tetszik-e neki? Marcipán, mint a jó kisgyerek odament és szépen enni kezdett, a pocakja óriásira duzzadt, legalábbis úgy tűnt. Vacsi után irány a kert, hisz egy kiskutya evés után azonnal elvégzi a dolgát. Olyan picike volt, hogy a lépcsőknél segíteni kellett neki, azaz kezet nyújtva lesegítettük, ő pedig bizalmat szavazott nekünk.
Az első éjszaka nem tudtuk mire számítsunk, sírni fog, el tud majd aludni, mit csináljunk vele, hogyan nyugtassuk meg? Tele kérdéssel ágyaztuk meg neki a babahordozót, és tessékeltük a helyére. A hálószobák között helyeztük el, hogy halljuk őt. Nem kellett sokat várni, hamar meghallottuk a sírását, és nyomban ketten termettünk mellette. Próbáltuk megnyugtatni, de nem sok sikerrel. Ekkor jött a nagylányom ötlete, egy picike párnát adjunk neki, amin érzi az illatunkat. Ahogy a kiskutya mellé helyeztük a kispárnát, Marcipán megnyugodott, és szépen álomra hajtotta kis fejét.
Jött az éjjeli műszak. Egészen szépen aludt, ám hajnalban jelezte, neki bizony dolga van. Gazdi ébredt, levitte, majd a kiskutya aludt reggelig.
Furcsa időszak következett. Meg kellett tanulni alkalmazkodni az új élethelyzethez. Etetés, itatás, pisiltetés, játék, foglalkozás, és sok-sok szeretgetés. Az áldott jó kiskutya hamar alkalmazkodott az új családjához, gyorsan kiderült, a kezdeti nagyon nyugis vagyok lét, csak a beetetés időszaka volt.
