Miával az élet

0
634 megtekintés
Kép: cavlife_of_mia
Swing Szerelem Szulák
Hogyan lesz valakiből kutyás? Tesszük föl néha a kérdést. Tudatos döntés vagy a pillanat heve? Nos, ahányan vagyunk, annyiféle választ adhatunk a kérdésre. De hogyan lesz a „miért ne vegyek kutyát” érvek felsorakoztatása után valakiből mégis tudatos és boldog gazdi? Milyen út vezet egy ilyen döntéshez? Többek között erre is válaszol vendégszerzőnk, fogadjátok szeretettel cavlife_of_mia írását.

Valahol mindig éreztem, hogy kutyás vagyok, de egészen 30 éves koromig csak a „miért ne vegyek kutyát” érvekkel foglalkoztam. Le kell vinni sétálni, egész nap egyedül lenne otthon, amíg én dolgozom, lakásban nem ideális kutyát tartani, és a többi… Arról nem is beszélve, hogy lássuk be, óriási felelősség egy kisállatról gondoskodni.

Miközben vívódtam, netről letöltött kutyás képekkel vigasztaltam magam, előfordult, hogy a telefonom hátterének cuki kutyák fotóit állítottam be, mintha csak én lettem volna a büszke gazdi. Mindeközben alapos kutatómunkába kezdtem, és kutyás cikkekből, fajtaleírásokból igyekeztem néhány általam kedvelt kutyafajtáról begyűjteni a legfontosabb jellemzőket (aki ismer, nem lepődik meg ezen, hiszen tudják, milyen megfontolt és precíz vagyok a döntéseimet illetően). Így találtam rá a Cavalier King Charles spánielre, ami rögtön levett a lábamról. A külső és belső tulajdonságai alapján tudtam, hogy pontosan ilyen négylábú családtagra vágyom.

Kép: cavlife_of_mia

Egy apró bökkenővel ugyanakkor számolnom kellett. Az akkori párom (aki azóta már a férjem), nem volt nagy kutyás, sőt mondhatjuk, hogy egyáltalán nem akart kutyát. Tudtam, hogy csak egy módon győzhetem meg, ha a szívére hatok. Egy szép decemberi napon megszerveztem egy látogatást egy vidéki tenyésztőhöz, akinek éppen akkor voltak pár hetes kiskutyái. Annyit mondtam a férjemnek, hogy csak nézelődni és simogatni megyünk, és miután karácsony közeledtével még inkább szeretett volna a kedvemben járni, egy percig sem ellenkezett. A látogatás pontosan úgy alakult, ahogy elképzeltem. Amint beléptünk az idős hölgy házába, megrohamoztak a csetlő botló cavalier kölykök. Én ujjongva olvadtam bele a kutyahárembe, miközben a férjem kicsit megilletődve mérte fel a helyzetet, de a halvány mosolyt persze nem tudta elrejteni az arcáról. Végül eltöltöttünk néhány kellemes órát Ibolya néni és az elbűvölő kutyái társaságában, és míg én a fajtáról igyekeztem minél többet megtudni, addig a férjem, kezében egy alvó szőrgombóccal, szépen lassan lélekben kutyássá vált. De a mi időnk ekkor még nem érkezett el, és szavamat tartva a nézelődés és a simogatás végeztével kutyus nélkül távoztunk.

Kép: cavlife_of_mia

Nem volt hiányérzetem, sőt kifejezetten boldog voltam, hiszen a célomat elértem: meglágyítottam a férjem szívét! Ezek után csak várnunk kellett arra a kutyára, aki minket választ majd a szüleinek.

Kép: cavlife_of_mia

Nyolc hónappal később megcsörrent a telefonom. Az egyik tenyésztő keresett, akinél korábban érdeklődtem. Azt mondta, hogy van egy kislány kutyusa, aki illene hozzánk, és szívesen bemutatná nekünk. Nem haboztunk sokáig, mondván, hogy egy újbóli simogatós kutyanéző program még semmilyen kötelezettséggel nem jár. Augusztus 19-én felvillanyozva érkeztünk meg Tahitótfalura, ahol ismét számtalan tüneményes cavalier viharzott elénk. Rögtön kérdeztem Anitát, hogy melyik rosszcsontról mesélt, ő pedig rámutatott a férjem lábainál ugráló, foltos hátú szőrcsomóra. Ott és akkor tudtam, hogy minden eldőlt, legalábbis bennem. Igaz úgy képzeltem el, hogy a kiskutyám majd hozzám szalad először és az arcomat nyalogatva kéri, hogy vigyem haza, de így, hogy a szkeptikus férjemet rohamozta meg, még boldogabb voltam, mert tudtam, hogy a „miért ne vegyek kutyát” érvek ebben a pillanatban az ő fejében is szertefoszlottak.

Kép: cavlife_of_mia

Ugyanakkor a felelősség súlya kezdő, tapasztalatlan gazdikként ott ült a vállunkon. Már késő délután volt mikor hazafelé készültünk, és gondolatban felmértük, hogy egyáltalán nem úgy indultunk útnak, hogy kiskutyával térünk vissza (talán én egy kicsit a szívem mélyén)… Tisztában voltunk azzal, hogy bárhogy is döntünk, komoly mérföldkő lesz az életünkben, ezért megállapodtunk, hogy otthon kettesben átbeszéljük a dolgot. Végül nem tépelődtünk sokat, aki volt már hasonló helyzetben tudja, hogy megszeretni egy kisállatot egy pillanat műve.

Hát így kezdődött Miával az életünk!

Kép: cavlife_of_mia
Kép: cavlife_of_mia
Kép: cavlife_of_mia
Kép: cavlife_of_mia